Mindig elbűvöl a pénteki nap varázsa. Van benne valami titokzatos, sejtelmes, és sokszor váratlan. Még benne vagyok a hétköznapok lüktető ütemében, de már fél lábbal a hétvége felé lépek. Szeretem ezt a körforgást, és szeretem a dolgos hétköznapok után a jól megérdemelt hétvégét. És mindezt a péntek köti össze olyan mesterien precízen, hogy minden pillanatában elragad ez a kettős érzés. Egyrészt annak nyugtázása, hogy minden tervezett, apró célt elértem, másrészt annak az izgalma, hogy előttem áll két olyan csodálatos hétvégi nap, amikor bármi lehetséges.

Számomra a péntek az, amikor a munkanapoknak való tiszteletadás céljából felvett inget felváltja a lazább öltözet, hiszen lélekben már elkezdődik a ráhangolódás a hétvégére. Úgy gondolom, rendben van ez így, hiszen vasárnap este pedig megkezdődik a ráhangolódás a következő hét teendőire. Szeretem a pénteket. A kettőssége és a nyugalmassága miatt.

Amikor kora délután kinéztem az iroda hatodik emeleti ablakán, miközben gyümölcsteámat kortyoltam egyedül, elfogott egy furcsa, de ugyanakkor felemelő érzés. Egy pillanatra megállt az idő, és ott, abban a pillanatban csak én voltam és a világ. Mintha egyszerre néztünk volna egymásra, majd kacsintva mindketten továbbálltunk volna konstatálva azt, hogy minden ami történik, okkal történik. Másodpercek teltek csak el, de mégis úgy tűnt, mintha percekig álltam volna az ablaknál. Hirtelen végigpásztáztam a szememmel az elém táruló látványon, és legbelül egy felszabadító érzést éreztem, ami azt üzente: ez a város sokkal gyönyörűbb annál, mint amit a rohanó emberek róla valaha is gondoltak.

Abban a pár másodpercben hirtelen megfogalmazódott bennem, hogy erről mindenképp szeretnék írni, mert szükség van arra, hogy több hang is hallassa azt, ami minden írásom mondandója is lehetne:

“Az élet csodaszép, de mi magunk tesszük azzá”

Furcsa érzés, de azóta nem is tudtam megfogalmazni magamban mindazt, amit akkor éreztem, de ezen sorok írása közben előjött mindez. Azt hiszem egész egyszerűen az történt, amiről habár hallottam korábban, de megtapasztalni igazán még sosem volt lehetőségem. Sikerült teljes valómban megélni azt az adott pillanatot, akkor és ott. Hirtelen megállt az idő, kívülről láttam önmagam, és egyfajta küldetéstudat indult el bennem, ami azt sugallta, ezt át kell adnom. 

Nem spirituális dolgokról beszélek, racionális ember lévén ebben azt gondolom, hogy nem hihetek. Ugyanakkor az érzés mégis ott volt, aminek segítségével sikerült megélnem a jelenben egy olyan pillanatot, ami igazából teljesen jelentéktelennek is tűnhet. Hiszen miért fogná el az embert a flow, mikor munka közben kitekint az ablakon? A választ magam sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ez egy olyan fejlődési pont az életemben, ami miatt büszkének érzem magam. Borzasztón sokat tettem azért az elmúlt időszakban, hogy a gondolkodásomat megváltoztassam, és lebontsam a régi, felismerten rossz beidegződéseket. Ez pedig annak a jele, hogy a megszerzett tudás kamatozik. A saját tudatalattim tehát visszaigazolja mindazt, amivel eddig talán csak az elmém tudatos része foglalkozott.

Továbbá úgy érzem, hogy ez annak is a bizalmi jele, hogy a dolgok szép lassan – nem csak maguktól, hanem tudatos és néha verejtékes építkezéssel – a helyükre kerülnek, megteremtve saját harmóniájukat. Nincs más teendő, mint abban bízni, hogy a hajóm kapitányaként az égbolt és a horizont összemosódott elegyében jó irányba tartok.

Mindig elbűvöl a pénteki nap varázsa. De nem elégszem meg ezzel, mert célom, hogy minden nap elbűvöljön egy kicsit. Tudom, hogy mindez nehéz, de pontosan ezért vállalom a kihívást. Meg kell találnom minden napban azt az értéket, amiért hálás lehetek, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy mindezt magamnak is bizonyítsam.

Mindig elbűvöl a pénteki nap varázsa. Éppen ezért örülök annak, hogy pont ma, pénteken sikerült megélnem a pillanatot, felismerve ezzel az abban rejlő végtelen lehetőséget. Hiszen a múlton változtatni már nem lehet, a jövő pedig úgysem történt még meg, tehát az egyetlen feladat a törekvés arra, hogy a jelen minél tartalmasabb, minél színesebb legyen. Mindezt pedig boldogsággal megélni…

Tisztelettel:

Tom Newgie