Sok dalszöveget írtam már. Sok el sem hagyta a papírra vetett sorsát, némelyik nem várt hírnévnek örvend dal formájában azóta is. Most egy elfeledett dalszöveg következik, ami hitvallás, motiváció, önsorskérdés, mély önismereti munka. De minden bizonnyal kizárólag nekem. Talán csak magamnak szántam, talán népesebb publikumnak. Talán készült rá apró alkalmi angyali aláfestés (ha létezne, ilyen lenne: Tom Newgie – Búcsú a nyártól), talán csak félénken feléfestek a feledés falára. Így, vagy úgy, most megosztom mindezt. Mást nem is fűznék hozzá.

“Oda mész, hol az ész, de a szíveddel látsz,

Ez a harc csak a sarc, dalod ujjpercén játssz,

Minden pillanat beszél hozzám,

Ezer elfelejtett kép a zongorán.

Van az úgy, hogy az út, amin eddig volt jel,

Letaszít, nyomorít, de te nem bújhatsz el,

Minden pillanat beszél hozzám,

Ezer elfelejtett kép a zongorán.

Hidd újra el, hogy a sors nem adta fel,

Hidd újra el, ami volt, az lesz kivel.

Hidd újra el, ami szárnyal, biztos nyer,

Hidd újra el, ezer évnyi ennyiszer.

Ami hajt, az a bajt soha nem lépné át,

Hisz a szív hazahív, ami gyúl még szikrát,

Minden pillanat beszél hozzám,

Ezer elfelejtett kép a zongorán.

Hidd újra el, hogy a sors nem adta fel,

Hidd újra el, ami volt, az lesz kivel.

Hidd újra el, ami szárnyal, biztos nyer,

Hidd újra el, ezer évnyi ennyiszer.”

Tisztelettel:

Tom Newgie