A népi kultúra, és főleg a néptánc gyerekkorom óta meghatározó tényező az életemben. Minden bizonnyal ez egy olyan életforma, amely szerves módon beépül a mindennapokba. És közel sem jelenti ez a modern kor vívmányainak az elutasítását. Nálam legalábbis. Szeretem a technológiai újításokat, az innovációt, ugyanakkor kiválóan érzem magam a népi közösségben.

És habár mindannyian különbözőek vagyunk, itt mégis mindenki egyforma. A néptánc szeretetében legalábbis. Próbatermekben, színpadon, táborokban sok-sok órát koptattam a speciális cipőm talpát – és sajnos kissé a térdem porcait is. Rengeteg élvezetes percet szerez az ember általa. Kevés ahhoz fogható érzés van, amikor az ember jóleső fáradtsággal, izzadtan, izomlázzal hajol meg egy több órás táncműsor végén a lelkes közönség előtt.

Jelenleg számomra mégis a néptánc egyet jelent a táncház varázslatos és egyedi világával, ahol az íratlan szabályok, a közösségi élmény magas foka dominál, ahol az ember táncrendekben gondolkodik. Ez annyit jelent, hogy amint felcsendül egy tájegység dallamvilága (élőzenére), úgy mozdul meg az egész társaság, hogy beálljon táncolni arra a kb. 20-30 perces időtartamra, amíg tart a táncrend. Lassú, páros, szökős, négyes, friss, csárdás, legényes, szapora, ugrós…

Olyan karmester nélküli egységként mozog a közösség, amit én mindig csodálok. Mindenki tudja, hogy melyik dallam mi is valójában, melyik tánc, melyik tájegység, milyen sajátosságok jellemzik a táncot. Igen, persze akadnak, akik esetleg kezdőként nem ismerik annyira a “szabályokat”, de ez így van rendjén. Mindenesetre amint felcsendül a muzsika, a fiúk máris lány párt keresnek, hogy velük táncolják végig a táncrendet.

“Ha táncolsz, élsz…ha élsz, táncolsz.” Heidi Groskreutz

Persze van, hogy egy legényes rész megkívánja, hogy a lányok oldalról kövessék az eseményeket, mert olyankor a virtuóz, technikás, vagy épp a túlzottan magabiztos fiúké a terep. Természetes, hogy régen a közösségi mulatságok alkalmával itt nyílt lehetőség arra, hogy mindenki megmutassa, mennyire tehetséges. Nem ritkán született – és születik ma is – ebből élethosszig tartó szerelem.

A fiú-lány páros viszonyok a táncban különösen fontosak. Ha jól működik, akkor az összhang, a harmónia áthatja mindezt. A sok év alatt természetes, hogy rengeteg lánnyal táncoltam, ugyanakkor igazán harmonikusan, gördüléknyen csak nagyon kevéssel sikerült. Hiszen nagyon ritka az, hogy két fél táncstílusa, mozgása teljesen passzol egymáshoz. De ha passzol, az nagyon energikus, ugyanakkor könnyed tud lenni. És az egésznek van egy nyugodt, jóleső húzása, ahogy a forgó pár suhan végig a térben.

A táncház helyszíne változó lehet. Színpadon, kocsmában, csarnokban, kertben, utcán, bárhol, ahol van egy talpalatnyi hely. A cél pedig egy jólesően fárasztó közösségi élmény, ahol a szünetekben beszélgetni, iszogatni, nótázni is van lehetőség.

Nagyon nehéz megfogalmazni azt a világot, ami a táncházba látogatót fogadja. Én mégis arra bíztatlak, hogy legalább egyszer menj el egy ilyen eseményre, és nyerj betekintést ebbe az egyedi élményvilágba, ahol agressziónak, negativitásnak, ellenségeskedésnek nyoma sincs. Legfeljebb egy kis spicces hangulatnak. Ami rendjén is van így. Ha magad is találkozol ezzel a sajátságos, de mégis népszerű életformával, kikapcsolódási lehetőséggel, biztosan nem fogsz csalódni. Ha kicsit is érdekel a népzene, a néptánc, akkor próbáld ki, a lehetőségek száma szinte végtelen. Mind a fővárosban, mind vidéken számtalan táncházat tartanak rendszeresen, vagy idény jelleggel.

Én azért szeretem, mert zenekar játszik, élőben, ilyenkor a csapat együtt lélegzik, és azt érzem, hogy egy értékes közösség tagja vagyok. Még akkor is, ha épp nem ismerek ott mindenkit. Az elmúlt időszakban havonta legalább egyszer eljárok táncházba, és mindig energiával telve távozom onnan. Vitathatatlanul az életem része, amiért nagyon hálás vagyok.

Tisztelettel:

Tom Newgie

Reklámok