Rengeteg téma van a fejemben, amik arra várnak, hogy betűkbe, szavakba, mondatokba öntsék őket. Olyanokba, amelyek valamilyen hatást érnek el. Hatást bennem, hatást benned, hatást mindannyiunkban. Mert minden leírt gondolatnak ereje van. Ezt bizonyítja a több ezer éves történelem is, hiszen az igény mindig él arra, hogy egy tudáshalmazt, gondolatköteget lejegyezzünk. Az ok persze sokféle lehet, a lényeg mégis az, hogy jó dolog csak írni.

Mióta vezetem a blogom, azóta írok jegyzeteket, amelyek egy-egy témát tartalmaznak, olyat, amelyet szívesen átültetnék az írás (vagy újabban a videózás) világába. Szerencsére a legpontosabb tervezés ellenére is mindig akad olyan témakör, ami “beelőzi” az eredeti ütemtervet, és esetenként úgy születik meg, hogy akár 10 perccel a billentyűzet első leütése előtt még csak a szándék sem volt meg arra, hogy bejegyzést készítsek. Azért szerencsére, mert számomra ez adja meg az egész műfaj valódiságát, élővé, dinamikussá varázsolja a legkisebb történéseket is. Hiszen, ha mindig a terv szerint haladnék, akkor kimaradna számos olyan írás, aminek a saját belátásom szerint helye van itt, és most.

És valóban, teljesen jól érzed, amikor arra gondolsz, hogy ez a mostani írás is spontán módon született meg. Mert akad olyan, amikor az első mondat megszületése után még fogalmam sincs arról, hogyan fogom lezárni mindezt, vagy egyáltalán milyen mondatok követik majd egymást. De ilyenkor bíznom kell a saját ösztöneimben, tapasztalatomban, és engedni azt, hogy a billentyűzet segítsen abban, hogy minden betű, minden szó a helyére kerüljön.

Furcsa tehát, de ezen, és ezen, és ezen szó leírása alatt is végig csak az van a fejemben, hogy jó csak írni. Néha csodálatos különösebb indok, világmegváltó ötlet nélkül csak lebegni. Lebegni a semmi légüres terében, ahol nincsen kétely, bánat, öröm, nincsen semmi. És úgy érzem, hogy ez az a titkos terület, ahol az elme picit megpihen, és igazán elengedi a mindennapok történéseit. Lehet az jó, vagy éppen rossz, előáll a jó értelemben vett üresség. A megnyugtató üresség. Az az üresség, ami egy bloggernek is jár. Olyan értelemben, hogy fegyverszünet zajlik az elme, a kreativitás, a publicitás, a vélemény frontján. Ez a fajta semmi-állapot pontosan arra jó, hogy ebből feltöltődve, újult erővel tudok visszatérni a céljaimhoz, terveimhez.

“A gondolataimat az írás folyamata által, írás közben fedezem fel.” Oliver Sacks

Ez nem azt jelenti, hogy elfáradtam, vagy beleuntam. Ez pontosan azt jelenti, hogy annyira szeretem mindezt, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy átnyargalok a totális ürességbe egy picit. És teszem ezt mégis úgy, ellentmondásosnak tűnően, hogy arról írok, hogy nem kell mindig írni. Azonban lehet, hogy pontosan ez segít abban, hogy mégse érjen semmi hatás, ne történjen semmi. Nem kell semmit tennem, csak írni. És lám, ebben a furcsának tűnő, de néha megkívánt állapotban megszületett egy bejegyzés, ami nem szól többről, csupán arról, hogy jó írni. Csak írni. Értem, érted, értünk.

Tisztelettel:

Tom Newgie