Szeretem Magyarországot. Sok helyen jártam, és rengeteg helyen nem. Ismerek titkos helyeket, és mindenki által ismert csomópontokat. Csodálom, varázslatos, és végtelen újdonságot tartogat. Pontosan tudom, hogy ez a szülőhazám, és büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok.

És nem, az előbbi bevezető nem azért volt, hogy ellensúlyként álljon itt a következő mondatokkal. Csak szerettem volna tisztázni. Hiszen a világban bármerre jártam eddig, bármilyen jól is éreztem magam, mindig előjött egy egészséges honvágy. Ami nem az otttartózkodás idejének függvénye, csupán egy – talán beépített – mechanizmus eredménye, ami tudat alatt meghatározza a viszonyítási pontokat. Persze nem feltétlenül számolja az ember a napokat, hogy mikor érkezik már újra haza, de valahogy mégis jó rálépni az anyaföldre.

Nem tudtam még teljesen megfejteni az okát, de valamiért először történt meg az, hogy ez az érzés teljesen kimaradt az utazásomból. Ahogy előző bejegyzésemben leírtam (Beábrándultam I.), Luxemburgba látogattam. 5 napot töltöttem el itt, és először éreztem azt az életemben, hogy egy olyan helyen vagyok, amire otthonként tudnék tekinteni. Természetesen rengeteg impulzus ért, és egy apró szeletét tapasztaltam csak meg mindannak, amit egy ott élő érzékel.

Viszont az, ahogy a kormányzat viszonyul a társadalomhoz, a gazdasághoz, és egyáltalán a mindennapok praktikumaihoz, az lenyűgöző, és talán példanélküli. Nem tudom, hogy ez a kis létszámnak tudható-e be, de gyanítom, hogy a mentalitás, a gondolkodásmód nem függ a társadalom méretétől. Amerre a szem ellát lehetőségek, fejlesztések, új ötletek nőnek ki a földből. Az infrastruktúra, az innováció magas fokú művészete óriási lehetőségeket tartogat a mai napig, amivel minden itt vállalkozni vágyót ösztönöznek, motiválnak.

“Az olyan helyekre vezető utakat, ahová érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni.” Helen Keller

És mondhatnánk azt is, hogy könnyű, hiszen rengeteg a megtermelt GDP. Én azonban az ok-okozat kérdését nem vetíteném ki erre. Hiszen a szemlélet, az elhatározás megszületése még nem kerül semmibe, sőt, a kitartás, és a ragaszkodás a megvalósításhoz szintén nem. És itt már nem is feltétlenül az anyagi javakról beszélek, sőt, nem is feltétlenül kizárólag Luxemburgról. Ha valaki itthon elhatározza, hogy elér egy célt, akkor meg tudja tenni, körbe kell nézni, és biztosan talál valakit, aki elérte mindazt. Tehát a bizonyíték adott, hogy lehetséges. És ez az óriási szemléletbeli különbség, mert valamit megpróbálok, és nem sikerül, akkor legalább megpróbáltam, a siker esélye x%. Ha meg sem próbálom, akkor a siker esélye 0%.

Luxemburgban pontosan ezt éreztem, hogy érezhető az utcán a bátorság, a tenniakarás. És biztosan azért volt ez ennyire szimpatikus, mert saját ars poeticám is ezt mondja. Kitartó munkával, lelkesedéssel, tervezéssel, célokkal felvértezve nincs lehetetlen. Nincs.

Tisztelettel:

Tom Newgie