Érdekes kérdés az, hogy vajon minden okkal történik-e. Gyakran mondják az emberek egymásnak megnyugtatásként, hogy így kellett történnie. Belenyugvásról, tehetetlenségről, elkeseredettségről, vagy éppen tudatos építkezésről, önbizalomról van szó?

Persze itt is két táborról beszélhetünk, és írásom nem is elsősorban az örök pesszimistákhoz szól (és azt gondolom, hogy ők nem is olvassák a blogomat). Hanem azokhoz az optimistákhoz, akik rendelkeznek egyfajta elképzeléssel, de igazán még sosem tették fel maguknak ezt a kérdést. Ebben szeretnék most picit segíteni, hogy egy gondolatszikrát csiholjak a saját gondolataim kiterjesztésével.

Úgy vélem, hogy attól, hogy elfogadjuk, hogy minden okkal történik, még nem mondunk le a saját céljainkról, küzdelmeinkről. Tehát szó sincs arról, hogy lelketlenül belerohanok a légüres térbe, és elengedve testem és elmém, várom, hogy megtörténjenek a dolgok. Inkább az ellenkezője. Döntéseket hozok, tervezek, célokat tűzök ki, megvalósítok, értékelek, átértékelek, újratervezek, alkalmazkodom, törtetek, újítok, értékelek. És kezdem előről, csak lehet, hogy teljesen más sorrendben.

Ezalatt pedig az a legfőbb dolgom, hogy higgyek abban, hogy ezek az apró tettek összeadódnak egy nagy egésszé. Egy olyan egésszé, ami önmagában megtestesíti az okot. Azt az okot, amiben teljes bizonyossággal hihetek, és bízhatok, és elfogadhatom, hogy a történések egy irányba mutatnak, függetlenül attól, hogy én magam ezt észreveszem-e, elfogadom-e. Nem szeretnék vallási mélységekbe menni, azt viszont bátran kijelenthetem, hogy mindenki hisz valamiben. Nevezhetjük ezt vallásnak, szerencsének, karmának, egonak, tudatos létnek, vagy akárhogy. És megkockáztatom, a nem hit is egyfajta hit.

“Nem lehet összekötni a pontokat a jövőt fürkészve, az összefüggések csak utólag visszanézve látszanak.” Steve Jobs

Ahhoz persze, hogy átadjuk magunkat annak a – lehet, hogy nem is ez a jó szó – nézetnek, amely szerint minden okkal történik, óriási bizalomra, valamint kitartásra van szükség. Mert lesznek olyan dolgok, amik bizony nem sikerülnek, lesznek, amelyek nagyon fájnak, lesznek, amelyek még jobban. Viszont lesznek, amelyek óriási boldogsággal, örömmel töltenek el, feltöltenek, és hatalmas energiát adnak, amitől azt érezhetjük, hogy bátran kitartunk. Persze nincsenek öröknek gondolt igazságok. Legalábbis, én úgy vélem. Mindenki a saját önismeretének bányájában kutatja a saját kincseit. És a kitermelt érdem lehet, hogy másnak semmit, nekünk viszont pont a világot jelenti.

Ezért szeretem annyira Steve Jobs fenti gondolatát, és teljesen azonosulni tudok azzal, hogy az összefüggések kikristályosodnak idővel, de semmiképp nem a jelenben, görcsösen akarva. A türelem mellett pedig szükséges tehát egy hatalmas adag bizalom, ami segít elfogadni azt, hogy minden okkal történik.

Engem ez a tudat megnyugtat, lelkesít, inspirál. Mert pontosan tudom, hogy a pontok idővel összeállnak egy olyan egésszé, aminek már csak a töredék részei is elég izgalmasak, kívánatosak. Ez volna tehát az élet, és annak megélése, és ez volna tehát az a pozitív szemlélet, amelyet magam is képviselek.

Hogy mindezt okkal írtam-e le, és valamikor visszanézve fog-e ez valamit jelenteni? Minden bizonnyal!

Tisztelettel:

Tom Newgie