A tökéletességre kell törekedni, hiszen ezzel ki lehet tűnni a tömegből, mert az átlag felettit úgy lehet elérni, ha az ember mindig mindent a legjobban csinál. A hibázás elfogadhatatlan.

Az előbbi két mondat – ha nem is 100%-ban – jellemző volt az életemre. Sokáig. Nagyon sokáig. És nem véletlen a múltidő használata, már egy ideje elhatároztam, hogy leépítem azt a fajta szemléletet. Mert éveken át a legtöbb tevékenységem annak szellemében történt. Görcsösen akartam a legjobbat, ami óriási áldozatokkal járt. És azt sem vettem észre, hogy ez csupán a felkészülési időszak volt az életre. Hiszen a problémamentes, steril fiatalkor teljesen más.

Aztán kikerülve a felnőtt világba kiderült, hogy itt bizony másképp mennek a dolgok. És nem behódolásról, vagy a léc alacsonyabbra tételéről van szó. Inkább arról, hogy az irreálisan magas, magammal és a külvilággal szemben támasztott elvárások lécét kellett reális szintre vinni. Ugyanis nagyon gyorsan megtanulja az ember, hogy az előbb említett steril fiatalkor után a valódi, felnőtt élet szabályait mások, és másképp írják. Viszont ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez rosszabb lenne. Sőt. A lehetőségek, kihívások száma végtelen, így panaszra semmi ok.

Ezt felismerve kétoldali “nyomást” gyakoroltam saját magamra. Egyrészt minimalista szemléletemet kezdtem – ez az engem körülvevő környezet, tárgyak, eszközök képi világában jelentkezik meg leglátványosabban – maximalizálni, másrészt pedig a maximalizmusomat kezdtem minimalizálni. Mindkettőt úgy, hogy olyan szintet érjek el, ahol a görcsös akarás megszűnik, és a laza, könnyed megvalósítás veszi át az irányítást.

“Tökéletesség nem létezik, és őrületbe kergeted magad, ha mégis erre vágysz.” Elle Fanning

Sokáig maximalistának gondoltam magam, de az elmúlt évek problémái, konfliktusai, kihívásai, és legfőképp lehetőségei rávilágítottak arra, hogy van egy olyan út, amit még magam is teljesen elfogadhatónak tituláltam a kezdetektől. Az “elég jó” sokszor jobb, mint a “tökéletes”. Emiatt ma már törekszem arra, hogy kellő lazasággal vessem bele magam egy feladatba – nem csak munkahelyi értelemben. És azt vettem észre, hogy mindezt nagyon élvezem. Mert ahogy sikerült elengednem azt, hogy minden a legapróbb részletig úgy legyen, ahogy elképzeltem, úgy növekedett meg a sikerélmény, és a különféle visszacsatolások száma.

A maximalizmus visszaszorítása egyébként számomra sikerrel lassította be a rohanó világ turbóperceit, sőt, a minimalizmus maximalizálásával megtaláltam azokat a nyugtató pillanatokat, amik a testet és a lelket pihentetik egy hosszú, dolgos nap után. Kár lenne tagadni, még mindig hatalmas elvárásaim vannak magammal, és a világgal szemben, de ezek olyan szinten mozognak, amelyek a törtető énemet megfelelően kordában tartják. Mert ráébredtem, hogy hiába jó egy dolog, ha túlzásba visszük, ugyanúgy lehet káros.

A saját káromon tanultam meg a címben is szereplő két nézetet, mégis hálás vagyok azért, hogy mindazokat megélhettem, és fejlődni, tanulni tudtam mindabból. Az egyensúly fenntartása rendkívül fontos, így mindig nagy hangsúlyt fektetek erre. És, ha ez nem sikerül tökéletesen, akkor egye fene, beleharapok egy zöldalmába, és kibámulok az ablakon, ahol a Hold biztosan lekacsint rám, és küld egy like-ot. Örülök, hogy megtaláltam a limit nélküli autópálya helyett a saját autóutamat, ahol úgy száguldozhat a jellemem, ahogy az éppen nekem tetszik. És mindez jó.

Nálam a recept mindössze ennyi: maxi minimalizmus, mini maximalizmus. Lehet, hogy a bögre félig teli és félig üres egyszerre?

Tisztelettel:

Tom Newgie

Reklámok