A blogom én vagyok magam. Szabadság vesz körül, így ha éppen egy egyszerű témát van kedvem feldolgozni, megteszem. Ha csak az időjárás foglalkoztat, megteszem. A lényeg, hogy épüljek ezáltal, és tanuljak másoktól, magamtól. Ha pedig komoly dolgok foglalkoztatnak, akkor enyém a szabadság, bátran kimondom, megteszem. Így került hát fókusza az önismeret, az örök cél, és bajtárs.

Én volnék a kis srác, nagy álmokkal? Nem. Mindannyian azok vagyunk. Megszületünk, és bekerülünk egy körforgásba, egy spirálba, ami a társadalmi következetlenség vonalán visz minket. Azt azonban közel sem lehetne kijelenteni, hogy előre, inkább csak visz. Az első probléma ezzel az, hogy amikor felismerjük, hogy magunk is sodródunk, akkor már legtöbbször vagy késő, vagy olyan radikális változások indulnak el az emberben, amitől nagyon rövid idő alatt egy olyan elit klub tagjává válhat az ember, amit úgy nevezek el, hogy önismeret. Rémisztő, csodás, furcsa és felemelő egyben.

Diploma, karrier, család, autó, ház, gyerekek. Ez jár a társadalomban sodródóknak, ha elvégzik az ehhez szükséges verejtékes, de örömtelinek tűnő feladatokat. Ezzel azonban csak a problémákat toljuk magunk előtt, ami egyeseknél pár év, másoknál évtizedek alatt felbukkan. Ekkor veszti el az ember a munkáját, a házát, a gyermekeit, önmagát, mindent. Legalábbis abban a pillanatban azt hiszi, hogy mindent. Ez a végkimenetele annak, hogy az ember mégsem végzett el egy nagyon fontos, sőt, talán mindennél fontosabb feladatot. Hiszen megismerte a világot, az emberek viselkedési mintáit, ismereteket szerzett az élet buktatóinak egy részéről, munkatapasztalatot szerzett, rengeteg időt töltött fontosnak tűnő dolgokkal. Mégis, egy valami kimaradt, és ahogy telik az idő, az már csak egyre keservesebben pótolható. Leélünk évtizedeket úgy, hozunk döntéseket, kockáztatunk, félünk, fájdalmat érzünk úgy, hogy igazán azt az embert nem ismerjük, és fejlesztjük, aki minden körülmények között ott lesz velünk. Ez pedig mi magunk vagyunk.

Hogyan is várhatnánk el, hogy bárki kiálljon értünk, amikor magunkért sem vagyunk képesek kiállni. Önbecsülés, téves önbizalom, gyávaság, egoizmus vesz minket körbe, és ezek olyan elegyben, amik egy torzszülöttet küldenek az élet csatájába, ahol nem képes helyt állni, ez csak idő kérdése. Hogy is lenne képes, amikor nincs meg a kellő önismeret. Nincs lelki állóképességünk, nincs bátorságunk, és rettegünk a fájdalomtól. A fájdalom az élet velejárója, ezzel együtt kell élni, hiszen sokszor nem sikerülnek dolgok. Ezt helytelenül megélhetjük kudarcként, de felfoghatjuk úgy is, hogy megpróbáltam, csak nem sikerült. Ez utóbbi rengeteg erőt tud adni ahhoz, hogy az ember folytassa az útját. Az utat, ami teljesen eltér a társadalmi birka-úttól, hiszen ez a valódi, ez az igazi. De ezt az emberek tömegének mégsem sikerül átadni, mert a mai világban már nincs rá mód. Romlott. De mi magunk ne legyünk azok.

Szánjunk időt, energiát, verejtéket arra, hogy megismerjük, és kibéküljünk önmagunkkal. Érezzük jól magunkat egyedül is, merjünk boldogan a tükörbe nézni, ahol kezdetben lehet, hogy egy csalódott szempár néz vissza, de idővel magunkat, a boldog énünket fogjuk látni benne. Ez nem ígéret, ez a helyes út. Sokan kételkednek, szkeptikusak, hitetlenkednek. Ez az élet velejárója. Meg kell tanulni úszni az árral szemben, mert sajnos a folyó ma a rossz irányba folyik. Az út nem könnyű, de aki véghez viszi, az örök életében lesz jogosan büszke magára, és ami a legfontosabb: boldog magával. Ezt tekintem annak a kiindulópontnak, amitől igazán elindulhat az építkezés folyamata, mert erre az alapra épül a családi ház, a szeretet, a család. Ez olyan erőt ad, ami mindentől véd, még akkor is, ha lesznek fájdalmas időszakok. E mellett mit sem ér a pénz, a tudás, a szerencse.

“Nem tudod megváltoztatni, ami történt, amit tettél vagy amit veled tettek. De dönthetsz, hogy most hogyan élsz.” Edith Eger

Önismeret, ami táplál minden mást. Nem könnyű magunknak beismerni, hogy eddig gyávák voltunk, elpocsékoltunk rengeteg időt, és talán még nehezebb bevallani magunknak, hogy a munka neheze csak most kezdődik. Ez egy élethosszig tartó folyamat, ami sok energiát felemészt, de lelket melenget és felemel. Ez az út a boldogsághoz, amiben hiszek, ahol a család szentsége, a megbecsülés, a szenvedély és a lelki egyensúly lakozik. Hiába várjuk a csodát, egyeseknek megadatik, de az csak ideig, óráig tart. Küzdenünk kell, és mi magunk vagyunk az egyetlen, akire a küzdelem teljes ideje alatt számíthatunk. Sokan támogatnak, de az ő szerepük csak mellékes magunkhoz képest. A magunkkal való jól-lét majd meghozza az emberi kapcsolatok gyümölcsét.

Tisztelettel:

Tom Newgie

Reklámok