Összetartozás, közös múlt, ünnepélyes meghittség, nemzeti egység. Ezek az érzések kavarogtak bennem, amikor kiléptem az utcára ezen az esős, de mégis derűs napon. Piros betűs ünnep, amely nem csak azért fontos, mert legtöbbünknek nem kell dolgozni. Figyelve az embereket eszembe jutott egy gondolatmenet, amit itt és most leírok.

Videófelvételt készíteni indultam el, és a tömegközlekedésen eszméltem csak rá, hogy habár természetesen van otthon kokárdám, elfelejtettem kitűzni. Ekkor hirtelen kívülálló lettem, és picit szégyelltem is magam, hogy mindezt elfelejtettem. Persze én nem ünnepelni indultam, de mégis viselhettem volna. Nagyon jó volt látni azt, hogy a legtöbb ember büszkén viseli a kokárdát, és büszke arra, hogy magyar.

Én is büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és biztosan nem leszek kevésbé hazafi akkor, amikor nem hordok kokárdát. Az érzés mégis abban a negatív formájában csapódott le bennem, hogy kívülálló vagyok. Mert ma valahogy kimondatlanul is felerősödött a társadalmi összetartozás, mert a közös múlton elmerengve mindenki tudott azonosulni 1-1 olyan gondolattal, ami számára is fontos.

Érdekes ugyanakkor, hogy más napokon viszont pont az ellenkezőjét érzem, hogy mások a kívülállóak. Ugyanis a mai nappal ellentétben az egymás iránti gyűlölet, megvetés, közöny olyannyira rányomja az emberek hangulatára a bélyegét, hogy nagyon nehezen lehet kiszakadni abból. Az utca embere szomorú, lógatja az orrát, és pesszimista.

Az össztársadalmi hangulat tehát egy napra – jó értelemben – lehibernálódott. Annyi csillogó szempárt láttam ma, annyi mosolyt, jókedvet. És tudom, hogy mindez ennek a napnak köszönhető. Viszont kérdem hát, hogy ebből az optimista hangulatból miért nem tudunk félretenni más napokra is? Már egy ideje tudatosan edzem magam a pozitív gondolkodásra, és pontosan tudom, hogy nem egyszerű átállítani az agyunkat arra, hogy próbáljuk meg minden helyzetben a legjobbat gondolni. Viszont ma mégis azt láttam, hogy a legtöbb embernél működik. Mert a gazdaság teljesítménye nem lett hirtelen jobb, a politikai helyzet nem változott, nem volt verőfényes napsütés, nem lett senkinek hirtelen több pénze, és még csak nem is lett senki hirtelen sikeresebb.

Mindössze annyi történt, hogy a társadalmi gondolkodás egy pillanatra átváltozott. Úgy, hogy közben minden külső körülmény változatlan maradt. Itt a bizonyíték tehát arra, hogy a gondolatnak valóban teremtő ereje van. És úgy tudjuk élni az életünket, amilyen gondolkodással felöltöztetjük.

“Talpra magyar, hí a haza, Itt az idõ, most vagy soha!” Petőfi Sándor

Óriási megerősítést kaptam tehát, hogy az optimizmus, a pozitív gondolkodás egy nagy kincs. És én továbbra is őrizni fogom mindezt, és bízom abban, hogy akár magam is egyre több embernek át tudom adni mindezt idővel. Mert csodálatos társadalom vagyunk, büszke lehet az, aki magyar, csak valahogy néha mindezt elfelejtjük.

És ez nem a politika, a munkahely, a szomszéd felelőssége. A saját jól-létünk megteremtése elsősorban a mi feladatunk. Úgy, hogy közben büszkén legyünk egy nemzet, egy szemlélet, egy szép jelen képviselői. Nem szeretnék kívülálló lenni a pozitív dolgokban, azt szeretném, ha alig akadna pesszimista. Ez nincs belénk kódolva, csak szeretjük ezzel nyugtatni magunkat. A változás legtöbbször nehéz, és fájdalmas is tud lenni. De számtalanszor hangsúlyoztam már, hogy megéri. 170 éve is megtették társadalmi szinten, a mai napon is megtehetjük egyénileg.

Tisztelettel:

Tom Newgie

Reklámok