Március 20. Ez a boldogság világnapja. A boldogságé, ami egy nehezen definiálható “dolog”, mégis mindenki vágyik rá. Megtaláltam egy pár évvel ezelőtti írásomat, ebből szeretnék egy rövid részletet bemutatni most. Annyit azonban leszögeznék, hogy a mai napig úgy vélem, hogy a boldogság elérése rajtunk múlik, és a saját befektetett energiánk megtérülése mindez. És igen, sokszor nehéz, de gyönyörű is egyben.

A lenti írásban fellelhetőek negatív töltetű gondolatok, azonban nem tagadhatom meg magam, bátran felvállalom, hogy volt ilyen időszaka az életemnek. Én azért olvastam vissza lelkesen, mert büszke vagyok arra, hogy onnan hova jutottam el. Hiszen ma már annyi mindent másképp látok. Szerencsére. A boldogságkeresés közepette pedig nem szabad megfeledkezni magáról az életről, hiszen a mindennapok aktív megélése bevonzza a jó dolgokat. És persze bámulatos visszacsatolás magam számára, hogy mennyire igaz az, hogy egy megváltoztatott gondolkodással megváltozik az ember élete.

A lenti történet a mai napig erőt ad, tudatosít fontos dolgokat, és segít elengedni a kevésbé fontosakat. Pontosan tudom, hogy másnak mást jelenthet mindez, de előfordulhat, hogy elolvasva magadra is ismersz. Vagy legalább tanulsz a mások hibájából. Így vagy úgy, kellemes boldogság napját!

“Nem lettem egy csapásra bölcs, nem lettem látnok, sőt, még csak nem is lettem kész a feladataimmal. Hogy is lehetnék készen, mikor mostantól mindennaposak lesznek az apróbb, és a nagyobb kaliberű munkák. Kőkemény önfejlesztés ez, minden percben, minden órában, minden nap, az év minden napján.

Sikert sikerre halmozva az ember számos törvényszerűséget nem tud megtanulni, megtapasztalni. Az életem eddigi évei mindig arról szóltak, hogy céltudattal, küzdelemmel elértem a kitűzött célt. Mert mindig minden elsőre sikerült (bár sejtettem volna már akkor, hogy szükség van az ellenpólusra is). Az ember saját egójának ez egy jó érzés (rövid távon), de többszörösen megbosszulja ez magát.

És hogyan reagál egy olyan ember a fájdalomra, amiben előtte igazán sosem volt része, csak felszínesen találkozott vele? Nem tudom igazán, de próbálom értelmezni, valamint helyére tenni az érzéseket, gondolatokat saját magamban. De azt mindenesetre tudom, hogy hogyan reagáltam bizonyos helyzetekben, és azt is pontosan tudom, hogy milyen folyamatokon, változásokon, felismeréseken megyek keresztül. És itt kell kihangsúlyozni, hogy szerencsére elindult (pontosabban elindítottam) egy reakció, azonban kiemelt célomnak megfelelően ezennel egy élethosszig tartó építkezés veszi kezdetét.

Választhatnám a könnyebb utat is, és görcsösen elfedve a valóságot elindulhatnék egy olyan irányba, ahol az egóm melengetése adna rövidtávú élményeket. Ezzel a saját hibámba esnék megint, de ma már határozottan tudom, hogy ezt nem szeretném. Én inkább a nehezebb, fájdalmasabb, hosszabb, fárasztóbb utat választom, mert ez igazoltan hosszú távon sokkal kifizetődőbb. Ugyanis ezzel tudom elérni a boldogságot, az önismeretet, a belső békét.

Mindez előtte is fontos volt, de tévesen talán azt hittem, hogy az akkori utam is ebbe az irányba visz. Ez az én felelősségem, emiatt mást nem okolhatok. Bár igazából magamat ebben a helyzetben nem tanácsos okolnom, hiszen bátor vagyok ahhoz, hogy ezt őszintén kimondjam magamnak, és bátor vagyok ahhoz, hogy változtassak, változzak.

A szemem elé állt a saját önismeretem hiánya, adott egy pofont, és rám is köpött. Mindezzel jelezve azt, hogy óriási bajok, meg nem oldott feszültségek lakoznak bennem, aminek a kezelésére már bőven eljött az idő. Nincs késő, mert mélyen hiszek abban, hogy sosincs késő. Aki mégis azt érzi, az gyakorlatilag feladta az életkedvet, feladta a világot, feladta a vágyott boldogságot, és mindent, ami a felnőtteknek jár. Én közel sem adtam fel, talán jobban vágyom rá, mint valaha. De azt is tudom, hogy ezt elsőként ki kell érdemelni, tehát meg kell dolgoznom érte, mert nem adják ingyen.

Így nem tudok mást tenni, mint koncentrálni arra, hogy tudatosan építkezzek. Újból. Erősebb alapokra, mint valaha. Magam miatt. Jelen helyzetben nem szaladhatok sokat előre az időben, de mégis eredménynek azt várom, hogy egy magammal békében, tisztában levő felnőtt férfi válik belőlem.

Ehhez az utam elején egy határozott felismerést kellett tudatosítanom magamban. Mindezért csak magam tudok megküzdeni, ha sikerrel viszem véghez, csak nekem jár. Az utam tehát már elkezdődött, és összegyűlt annyi információ és tapasztalat, amit egyrészt jó leírni, másrészt jó megosztani másokkal is.” Tom Newgie – Így volt

Tisztelettel:

Tom Newgie