Jelentem, az osztály létszáma plusz, mínusz pár fő, és valami hányzik. Indulhatna így a jelentés az élet iskolájában. Semmi negatív hangvétele nincsen, és szándékosan írtam valamit, nem pedig valakit. Ugyanis nem egy személyre gondolok. Teljesen másra.

Szerencse, kitartás, sorsszerűség, vagy csak véletlenek sorozata? Így, vagy úgy, szeretem a munkám. A munkahelyi környezet inspiráló, a velem együtt dolgozó emberekkel együtt. Hétfő reggel, amikor felkelek, nem az jut eszembe, hogy bárcsak tovább aludhatnék, hanem mosolyogva, tervekkel teli lépek be a munkaidő kapuján. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy – teljesen spontán módon – olyan szerepkört is sikerült kialakítanom, amiben én válhattam a hétfői pozitív üzenetek hozójává. A kezdeményezés a MoMo (Motivation Monday) nevet kapta, amivel már nemzetközi terepen is igyekszem a munkatársaim – általuk borzasztónak gondolt – hétfőjét motiválni. Szerencsére egyre jobban érzem azt, hogy a borzasztó jelző kezd lebomlani. Pontosan tudom, hogy más helyett nem lehetek boldog, elégedett, azonban bízom abban, hogy az ott megosztott történeteim, videóim, bejegyzéseim, módszereim által olyan üzenetet tudok küldeni, ami gondolkodásra ösztönöz.

És igen, ezért hajlandó vagyok bevállalni azt, hogy a vicces, furcsa, zseniális, ciki skáláján mozogjak. Vagy éppen mindegyiken egyszerre. Miért? Mert hiszek abban, hogy nyomot hagy. És hiszek abban, hogy a világ egy jó hely, és abban is hiszek, hogy nekem is olyan szerep jutott, hogy ezt aktívan hirdessem. Bár nem jó szó a szerep, hiszen részemről nincs ebben semmi megjátszás, sőt, gyakorlatilag abban a szabadságban van részem, hogy az általam adott pillanatban képviselt hangulat formájában adhatom át az aktuális üzenetemet. Így irónia, szarkazmus, önirónia, hurrá-optimizmus, vagy éppen melankólikus mélabú formájában.

“A legnagyobb hiba, amit a kísérletező elkövethet, ha önkényesen kizárja a “váratlan” eredményeket, amelyek nem illeszkednek az előzetes elmélet keretei közé.” Rockenbauer Antal

Mindezek ellenére – egy kollégámmal folytatott rövid eszmecsere után – az fogalmazódott meg bennem, hogy keveset hibázunk. És itt olyan hibákra gondolok, amik építő jellegűek. És rögtön el is rugaszkodnék a munkahelyi környezettől, és kivetítem ezt az egész életre. Valamiért azt hangsúlyozzák nekünk, hogy a tökéletességre kell törekedni. Mégis a legnagyobb önéletrajzi könyveket olvasva kiderül, hogy valamennyien hálát adnak azért, mert belefuthattak olyan hibákba, amelyekből felkelve sokkal tapasztaltabb, sokkal erősebb, sokkal céltudatosabb emberek lettek. Hiszen a hiba elkövetése után felmerülő érzés is alakítható, és idővel egyre rutinosabban kezelhető. Mégis a kockázatmentes, biztonságos élet – hamis – reménye abban a mederben tart minket, ahol inkább nem kezdek bele valamibe, mintsem hibázzak, vagy elbukjak.

Magam is tanulom a hibázást, és azt, hogy utána hogyan építkezik újra a szellem és a lélek. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez fontos része a személyiségünknek. Nem azt állítom, hogy direkt hibázom, inkább bátrabban vállalok olyan élethelyzeteket, amik azon a bizonyos komfortzónán kívül helyezkednek el, és kockázatosabbak a hibázási lehetőségek számának tekintetében.

Ne félj tehát belekezdeni valamibe csak azért, mert félsz a hibától. Átgondoltan, de ugorj bele, és készülj fel a váratlan események sorozatára is. És garantáltan épülni fogsz.

Tisztelettel:

Tom Newgie