Nem felejtettem el őt sosem, hiszen tudat alatt mindig ott pihent az elmémben. Vagy talán picit elfelejtettem? Lehet, hogy be kell vallanom, hogy egy időre kiesett a látószögemből. Talán lelkiismeretfurdalásom is van emiatt. Ő ezért úgy érezhette, hogy elhanyagolom őt. Amikor a sötét szobában ült magányosan, biztosan sokat gondolt rám, és biztosan azt is elképzelte, ahogy az ölembe ül, és hosszú percekig ott van. Sóvárogva várta, hogy két karom rajta pihenjen, de neki legtöbbször mégis csak a magány hosszú percei jutottak.

Azonban a hétvégén megtört a jég, és újra visszataláltunk egymáshoz. A viszontlátás öröme annyira feltöltött mindkettőnket, hogy ölembe ültettem, két karommal átfogtam, amitől persze a hiányérzet azonnal megszűnt. Meghitt pillanat volt ez, mert már nagyon hiányoztunk egymásnak. Meghitt pillanat volt ez. Mások annyit mondanának csak, hogy ez csak egy hangszer. Viszont, aki ezt gondolja, az nem játszik hangszeren, és nem tudja, hogy minden hangszerlánynak lelke van. Törődést, odafigyelést, kedvességet igényel. Mint a lányok általában. Tudni kell bánni velük, azonban a megfelelő húrok pengetésével kinyílik a lélek és a szív útja. És lehet, hogy itt már el is vonatkoztattam a hangszertől…

Nem szeretném a szürke elektromos gitár 50 árnyalatát bemutatni, a fenti – kissé komolytalannak tűnő, de mégis igaz – bevezető után álljon itt inkább egy rövid improvizáció, ami egy elfeledett hangszer-ember kapcsolat gyümölcse.

“A zene csupán értelmetlen zaj, míg értő fülre nem talál.” Paul Hindemith

Most úgy érzem, picit fel kell ugranom a rock vonatára, ennek egy kivetülése hallható és látható itt. De ne lepődj meg, ha a tavaszi energetizáló időszakban további gitárszerzeményekkel rukkolok elő. Kérem, nézd el kezdeti ügyetlenségem, nagyon régen nem fogtam már a kezemben gitárt:

Tisztelettel:

Tom Newgie

Reklámok