Mi lesz, ha eljutok arra a pontra, hogy ennyi? Mint Forrest Gump, aki hosszú ideig futott megállás nélkül, majd egy pillanatban megállt, és úgy döntött, hogy befejezi. Nem azért, mert nem szerette addig a futást, egész egyszerűen elfogyott az a belső késztetés, ami arra ösztönözte, hogy menjen, és egyik lábát a másik után téve haladjon.

Mi lesz, ha eljutok arra a pontra, hogy ennyi? Nincs több írás, mert oly sok legépelt betű után azt érzem belülről, hogy leírtam azt, ami kikívánkozott belőlem. Mindezt anélkül, hogy ürességet, vagy kételyeket éreznék. Mi lesz, ha eljutok arra a pontra?

Azt hiszem, hogy bármit tesz az ember, felmerülnek benne ezek a kérdések. Azt állítom, hogy mindez természetes. És a siker megélése itt válik el a kudarcétól. Arról van ugyanis szó, hogy mindenek előtt bízom abban, hogy az én szabad választásom az, hogy mit teszek. Ha az írásban kedvemet lelem, akkor nincs az a kritika, ellenkampány, gúny, ami visszatarthatna ettől. Mert ha lenne, akkor a siker helyett a kudarcba rohannék. Önként. A saját felelősségemből. Ha pedig úgy gondolom, hogy értéke van számomra, esetleg mások számára is, akkor biztosan folytatom. Elsősorban magam miatt, és érted.

Ezek a kérdések felmerülnek például a munkával kapcsolatban, jó, hogy azt csinálom, amit? Azzal a nővel élek, akivel egy életet le tudok élni? Úgy nevelem a gyermekem, hogy mindenben megfeleljen az elvárásaimnak? Úgy viselkedem másokkal, ahogy elvárom, hogy velem is viselkedjenek? Az elbizonytalanodás, vagy épp olyan kérdések feszegetése, amely arra adhat okot, hogy valami nincs rendben, teljesen normális. Mert nem azt jelenti, hogy baj van. Csupán bizonyosságot nyer az, hogy az ember emberből van. Az élet társasjátékában minden mezőn át kell haladni, de nem mindegy, hogy hány körből maradunk ki.

A saját magunknak feltett kérdések által is épülünk. Persze előfordul, hogy a kérdés nem belülről fogalmazódik meg, hanem egy külső, erőteljes hatás váltja ki. Így, vagy úgy arra ad lehetőséget, hogy megvizsgáld a jelenlegi helyzetedet. És dönts. Felelősen. Úgy, hogy vállalod a felelősséget.

Ha úgy döntök, hogy az írást elhagyom, akkor az azért lesz, mert azt fogom gondolni, hogy túlhaladt rajtam, hogy elfogyott a lelkesedés, a motiváció, a muníció. Ez semmiképp sem kudarc, mert biztos vagyok abban, hogy egy ilyen élethelyzet akkor következhet be, amikor jön egy más, egy új dolog, ami felülírja a jelenlegi életképet. A kérdés az, hogy az élet új festménye színesebb lesz-e, avagy sötét, szürke színekkel készül.

“Néha egy kérdésre adott válasz attól függ, hogy ki az, aki kérdez.” Kenneth Kamler

Ugyanakkor annak ellenére, hogy felmerült bennem ez a kérdés, nem jelenti azt, hogy folyamatosan ezen gondolkodom, és semmiképp sem azt, hogy ennyi. Közel sem. Mert ezen gondolatok megízlelése közben is sok dologra ráébred az ember, és ez szükséges. Sőt, ezek a gondolatok talán arra is jók, hogy legyen egy szellemi védvárunk, és készen álljunk, amikor jön a mileszha érzése.

Végül tehát oda lyukadtam ki, hogy vizsgáld meg, a fontos dolgokra szánsz-e energiát, időt, és legyél elég bátor ahhoz, hogy lépj akkor, ha a válaszod nemleges. Érdemes tehát akár belső késztetésből, vagy időzítetten lelki és szellemi töredezettségmentesítést tartani. Ezek biztosan kinyitnak új ajtókat, és becsuknak régieket. Erről szól az élet. És mi lesz, ha fáj? Legyél felnőtt, viseld el. Bízz abban, hogy a jó ügyért van.

Tisztelettel:

Tom Newgie

Reklámok