Jelen bejegyzés írásakor 7,625,399,140 ember él a Földön. Azzal a kezdeti jogos feltételezéssel élhetünk, hogy mindenki egyediként születik. Azonban azt szokták mondani, hogy legtöbben másolatként hagyjuk el ezt a világot. Hiszen mások céljait próbáljuk meg élni, mások sikereit irigyeljük, ahelyett, hogy a jó értelemben véve a saját dolgunkkal foglalkoznánk.

Persze minden jogos feltételezés ellenére kijelenthetjük, hogy a nagy számok törvénye is érvényesül. Ezért alakulnak ki stílusok, divatirányzatok, vallások, sőt, tágabb értelemben háborúk, felkelések is. Mert mindenki – egyénisége ellenére – szeretne valahova tartozni, ahol a saját preferenciái a legjobban összeegyeztethetőek a csoport eszméivel. Hiszen társas lények vagyunk, így a valahova tartozás érzése elengedhetetlen a mindennapok harmonikus megéléséhez.

A probléma viszont ezek után (vagy épp ellenére) alakul ki. Mert kialakul bennünk az a belső kényszer, hogy azt fogadjuk el normaként, ami a mi preferenciakosarunk gyümölcse. Ezért alakulnak ki nézetkülönbségek, mert bele sem gondolok abba, hogy attól, hogy az én nézetembe nem fér bele egy másik értékrend, attól még mások szemszögéből teljesen működhet. És itt közel sem a radikális gondolkodás erősítésére gondolok. Arról van szó, hogy nem is feltételezem azt, hogy másnak lehet más ízlése, és az ő gondolatai is lehetnek értékesek. Sajnos pedig ez az általános vélekedés az élet sok, fontos kérdésében.

Ezért van az, hogy valamire rányomjuk a rossz bélyegét, anélkül, hogy átgondolnánk, abban a “rosszban” mennyi sok munka van. Például nem lenne innováció, ha az első hibák, tökéletlenségek után meg sem próbáljuk újra. Az történik, hogy akkor jön el a siker záloga, ha úgy állunk hozzá, hogy nem az számít, hányszor esünk el, az a mérvadó, hányszor kelünk fel, és folytatjuk mély odaadással.

Ízlésünk másokra kivetítésével igazából egy plafonba ütközünk, saját plafonunkba. Mert azt hisszük, hogy a világ annyi, amennyit mi ismerünk belőle. Ez viszont közel sincs így. Az pedig még rosszabbá teszi a helyzetet, hogy legtöbbször elfelejtjük, hogy emberek vagyunk, hibázunk.

A mások ízlésének elfogadásával feloldjuk azt a belső görcsöt, hogy például az utcán felháborodunk mások öltözetén, szóhasználatán, járásán, hajszínén. Nyilván nem arról van szó, hogy mindent, és mindenkit elfogadjunk anélkül, hogy megkérdőjeleznénk dolgokat, hanem arról, hogy legyünk elfogadóbbak, nyugodtabbak. A saját érdekünkben is.

“Az ízlésem a lehető legegyszerűbb. Mindenből beérem a legjobbal.” Oscar Wilde

Azért van ennyi stílus, korszak, csoport, hogy mindenki megtalálja maga számára, amiben ki tud teljesedni. Az emberi erkölcs keretein belül (azt pedig nem az én tisztem eldönteni, hogy ebbe mi fér bele).

Tisztelettel:

Tom Newgie