Kapcsolatunk egy hosszú várakozás után alakult ki, ismeretlennek tűnő jelenetek, múltba révedő emlékképek kavalkádjában. Először nem is volt biztos, hogy a hirtelen fellángolás után újra megtaláljuk egymást, de a rövid magány csak hozzásegített ahhoz, hogy kiderüljön, működik a dolog.

A viszontlátás örömének bódulatában azonnal, és újra egymásra leltünk, lelkünk összeforrt, és bele is égette saját magába, hogy mi, együtt. Furcsa, izgalmas, bizsergető érzés volt, és az ma is, ahogy eszembe jut. Talán még a hideg is kiráz, hiszen egymás első megpillantásától tudtuk, hogy életünk részei leszünk. Talán csak azt nem definiáltuk magunkban, hogy mindez milyen formában valósul meg.

Az együtt töltött pillanatok szinte klisé-szerű emlékhalmazt kreáltak, amik kitörölhetetlenek az emlékezetünkből. Ugyanis megszámlálhatatlan az a rengeteg jó, ami közösen velünk történt. Történetek, véletlenek, örömök, akadályok, mosolyok, nevetések, inspirációk, sikerek, tanulságok, ismeretlen utak tömkelege. Aminek egyetlen percét sem bánom. Próbáltam mindet úgy megélni, hogy a lehető legjobb emberként kerüljek ki minden egyes átélt perc után.

Ugyanis sokat tanultunk egymástól, egymásról. Tisztelet, kitartás, figyelem, alázat, odafigyelés. Ha egyetlen szóval kellene mindezt jellemezni, talán az első, ami eszembe jut, az ez: harmónia. Amit áthatott a nyugalom, a dinamizmus, és az egyensúly maga. Sokszor hangsúlyoztam már amúgy is az élet sok területét érintve, hogy nagyon fontos az egyensúly. Itt különösen az.A kezdeti gondolatok valósággá, a valóságok percekké, a percek órákká, az órák napokká, a napok hetekké, a hetek hónapokká, a hónapok évekké, az évek pedig az örökkévalósággá váltak. Általunk. Mert a közös munkának közös a gyümölcse is. És édes.

Sok, sőt rengeteg jó dolog történt azóta. Mégis hiányzol. Hiányzik, hogy ott vagy ütemként a zenémben, szövegként a dalomban, mozdulatként a talpamban, valóként a valóságomban. Hiányzol. Mert a mindennapok percei csak távoli univerzumok között találkoznak, csillagaik pedig fényévekre tündökölnek együtt, egymásért. Hiányzol, mert a felépített világunk lebomlott kicsit. Hiányzol. Nem azért, mert a fájdalom elviselését könnyítenéd meg, nem azért, mert önző vagyok, nem azért, mert így kellett lennie.

Tudom, hogy ott vagy, ahol a Hold csak egy ujjnyi, a Nap csak egy cseppnyi, a fény csak egy talpnyi. Tudom, hogy ott vagy, és te is gondolsz rám. Sőt, esetenként elmerengsz a ropogó tűz narancsos fénycsóváiban, és sóhajtva kiáltasz fel a lüktető belső hangod hallatán. De mégis pontosan tudod, hogy semmi, de semmi nem lesz, és nem is lehet olyan, mint régen. Talán minden megváltozott, talán semmi sem.

“Ha táncolsz, élsz, ha élsz, táncolsz.” Heidi Groskreutz

Hiányzol. Mert a tánc vagy maga, a zenével, az egyensúllyal, a hangulattal, az izzadtsággal, a ritmussal, minden mozdulattal, minden gesztussal. Hiányzol. Ahogy elszédülünk, összenevetünk, elfáradunk, majd újra pörgünk. Hiányzol.

Drága Tánc, hiányzol.

Tisztelettel:

Tom Newgie