Egy laza fényvillantás, egy természetes mozdulat, ami a mutatóujjal kis kört formál. Ezek a leggyakoribb formái a közúti jelzéseknek, amik azt hivatottak jelezni, hogy a közelben bizony sebességet mérnek a hatóságok. Valahogy ez része lett a közúti betyárbecsület-kódexnek. Ilyenkor mindenki udvarisan megköszöni, hogy autóstársai jelezték felé mindezt, adott esetben akár súlyos tízezreket is megspórolva, amit a gyorshajtás megelőzésével sikerült kikerülni.

Nem azt állítom, hogy a gyorshajtás kívánatos, sőt, a sebesség betartásával magam csupán egy kedves gesztusnak tartom, hogy figyelmeztettek arra a többiek, hogy a közelben sebességmérés folyik. Ami miatt viszont billentyűzetet ragadtam, az az, hogy pont egy legutóbbi ilyen alkalomkor átfutott pár érdekes gondolat az elmémen.

Egyértelműen azért működik ilyen jól ez a “rendszer”, mert ilyenkor hirtelen előáll egy közös ellenségkép, adott esetben a hatóságok, akik ellen közösen fel lehet lépni. Nem arról van szó persze, hogy a gyorshajtás jó, mégis sokszor a pénzszerzés kendőzetlen szándékával történik mérés egy olyan táblánál, ahol a 30-as sebességkorlát kavalkádjában az autó szinte lefullad a lassú sebességtől.

Ilyenkor az autós társadalom mégis egyként küzd és védelmez, mint egy anyatigris a kölykét. Hiszen ilyenkor mindenki potenciális áldozat, és a közös cél hirtelen minden eszközt szentesít. Bevallom, legutóbbi ilyen utamon jó érzés fogott el, annak ellenére, hogy a 90-es táblánál 89-el mentem. Hiszen maga a gesztus jó. A mögöttes gondolat is, hogy figyelünk egymásra, összetartunk egy apró dologban, és másodpercek alatt egy közösséget épít fel egyetlen momemtum.

Az a momentum, amely a következő pillanatban pedig hirtelen át tud csapni az egymás iránti gyűlöletbe, a biztonsági okokból lassabban közlekedő ledudálásába, vagy épp a türelmetlen, feszült száguldásba. Azt hiszem, nem csak a közúti közlekedés, hanem a legtöbb emeberi kapcsolat ma ilyenné torzult. Bámulatos összetartozásról, együttérzésről tudunk tanúbizonyságot tenni, és bámulatos gyorsasággal tudjuk mindezt elfelejteni, és viselkedni úgy, mintha emberi normák nem is léteznének.

Kérdem én, tényleg addig van csak egymás között béke, amíg létezik egy röpke fényévnyire egy elérhető ellenségkép? Amint az megszűnik, minden marad a régiben? Bár tapasztalnám ezt a fajta előzékenységet, kedvességet, figyelmességet a tömegközlekedésben, vagy az utcán egyáltalán. Valahol elveszett az emberség. De mégsem tudom ezt elfogadni, hiszen amikor ennek ellentettjét tapasztalja az ember, akkor kétségbe vonódik mindez. Viszont akkor meg miért van az, hogy ami működhet, az nem működik mindig? Csak időszakosan.

“Ha még nem láttad a feleségedet, amikor rámosolyog a közlekedési rendőrre, akkor még nem láttad a legszebb mosolyát.” Frank McKinney Hubbard

Vélhetően azért, mert mi, emberek tesszük azzá, ami. Mi emberek viszont különbözőek vagyunk, számtalan normarendszerben ütközünk, és mérettetünk meg nap, mint nap. Ezzel alapvetően nincs is baj, talán azzal van, hogy indokolatlan váltásokat vagyunk képesek elkönyvelni a saját számlánkon, anélkül, hogy belegondolnánk a külvilág felé mutatott következményekbe.

Talán nem üres papolás az, ha az a vízióm, hogy társadalomként, egységként működjünk együtt, a megoldásokat, és nem pedig az okokat, hibásokat keresve. Bármelyik út járható, és nyilvánvalóan az értékesebb a nehezebb. Mégis arra bíztatok mindenkit, hogy cselekedjen úgy, ahogy ő maga is elvárná maga felé másoktól.

Ha az utakon össze tudunk tartani adott körülmények között, akkor miért nem tesszük az utcán, boltban, közértben, sorbanállás közben? Lehet, hogy költői a kérdés, de talán érdemes elgondolkodni rajta.

Tisztelettel:

Tom Newgie

Reklámok