Itt voltam végig, és mégsem voltam itt. A január olyan hatalmas energialökettel indult, hogy azt éreztem, ebben az évben bármit elérhetek. Majd napról napra folyamatosan hagytam, hogy felőröljenek azok a hirtelen jött külső körülmények, amelyekre semmi ráhatásom nincs. Az a világ, amit az évek alatt felépítettem stresszteszt alá került, és jelentem, elbuktam.

Mégis büszke vagyok erre, mert olyan – elsősorban a saját magamban végbement változások miatt – út mutatta meg a fényét, ami régóta ott volt bennem. Habár rémisztő volt megélni, hogy a pozitív gondolkodás, az a hozzáállás, amellyel a jelenben létezem teljesen megingott, sőt, talán picit szét is esett. Hagytam magam a mélybe süllyedni, és nagyon lefárasztott az, hogy a saját “nyomorúságos” helyzetem ellen küzdök. Végig tudtam, mit kellene tennem, és nem volt erőm megtenni. Olyan volt, mint egy rossz álom, amiben kiabálnál, de egy hang sem jön ki a torkodon.

Tovább megyek, megingott a saját magamba vetett hitem, az a fals vízió, amiért ólomkatonaként küzdöttem, hirtelen megszűnt. Mert más miértjéért küzdöttem, olyan dolgokat hittem fontosnak, amelyek az én értékrendem szerint valójában nem fontosak. Pár hétről van szó csupán, mégis ez az intenzív 2 évnek tűnő 1,5 hónap olyan ajtókat nyitott ki, olyan villanykörtéket villantott fel, amik végre új lendülettel, új lelkesedéssel, új célokkal gazdagítanak.

Mi kellett ehhez? Rengeteg beszélgetés elsősorban magammal, egy erős szűrő, amely figyelmesen kontrollálja, hogy mit engedek be a külvilág gondolataiból. Mert ha mindenki “jó” tanácsait figyelembe vettem volna, akkor még mindig az erdőben bolyonganék, a sötétben.

Picit tehát el kellett veszítenem magam, hogy újra megtaláljam azt az embert, aki valójában vagyok. Ez nagyon, nagyon, nagyon nehéz volt. És aki felszínesnek, hiteltelennek gondolna, szíve joga. Amikor ezzel ellentétes hangnemű írásaim voltak, akkor azt valóban igaznak gondoltam (teszem a mai napig). Azért azonban nem tudok felelősséget vállalni, hogy mit fogok gondolni 2 év, 10 év múlva. Bebizonyosodott tehát, hogy az önfejlesztés egy örök út, és minden, ismétlem minden hozzátesz ahhoz, akik vagyunk. Soha nem lehetünk teljesen készek, ez pedig nehéz, és izgalmas.

Nem élem meg kudarcként azt, hogy egy olyan világot hagytam összedőlni, amiben nincs is helyem. Az a világ, amiben fél lábbal már benne vagyok, hívogat. Fontos tehát, hogy a környezet tapasztalatait is figyelembe vegyük, én mégis azt gondolom, hogy a saját, belső hangunk fog igazán jó lendületet adni. Csak hallgatni kell rá. Én vagyok felelős a saját életemért, én tehetek érte, mert senki másnak nem olyan fontos, mint saját magamnak.

Amit megtanultam, hogy még jobban tudatosítani kell, hogy én vagyok a felelős, emellett pedig olyan rugalmasságot kell tanulnom, ami stabil alapja annak az új világnak, ami tényleg az enyém. Hiszem, hogy minden okkal történik, bár amikor ezt elfelejtettem, akkor én sem tudtam visszahozni a gondolataimat.

“Az ember csak a saját tapasztalataiból tud igazán tanulni, hiába mondják, hogy tanulj más kárán.” Erdei Zsolt

A minap Erdei (Madár) Zsolt előadásán vettem részt, aki lehengerlő stílusával elmesélte, milyen úton haladt, ami végül két súlycsoportban is a világ legjobbjává tette. Sőt, egyiket törött bordával nyerte meg. Hogyan csinálta? Tudta, mi a célja, és mindezt szenvedéllyel tette. És talán a második a kulcsszó. Ő egy percet sem dolgozott az életben, mert ez neki nem munka. Rengeteg kudarcot élt át, őt aztán szó szerint kiütötte az élet. Edzett tovább, és a legjobb lett. Mert elhatározta. És tett érte. Nap, mint nap. Feladhatta volna, az könnyebb út, mégsem tette.

Tom Newgie tehát visszatér. Felvértezve olyan képességekkel, amik talán másoknak is erőt adhatnak. A későbbi lépésekről is szeretnék majd beszámolni, mert izgalmas év vette kezdetét. Eddig csak félig nyílt ki a szemem, többet teszek azért, hogy teljesen kinyíljon.

Tisztelettel:

Tom Newgie